Ahogy kipillantok az ablakon csak a sűrű, sötét, rideg erdőt látom. A szívem ősszeszúról, hiszen tudom, hogy ezt az erdőt soha sem hagyhatom el. Bele gondolni is rossz, hogy nem láthatom a világot. Vajon tíz év alatt mennyit változott a világ és mennyit változhattak a családtagjaim és barátaim, bele gondolni is rossz. Tíz évig nem hagytam el ezt a házat, ha ki is megyek akkor is csak a kert végéig. Soha sem léphetek be az erdőbe, mert én el vagyok átkozva. Egyedül élem minden napjaimat. Természetesen nekem vagy családom, csak nem itt. Biztos kíváncsiak vagytok, hogy miért vagyok elátkozva, hát nagyon egyszerű az egész.
Éppen tíz éves voltam amikor hazafelé ballagtam, nagyon boldog voltam hiszen nagyon jó jegyet kaptam és az külön dicsérés volt ha valami jót csináltam. Mikor majdnem a ház elé értem megpillantottam egy nőt aki a fák alatt üldögélt és sírt. Oda mentem hozzá és megkérdeztem miért sír? Mire azt felelte, hogy meghalt a kedves barátja. Nem tudtam mit mondjak neki akkor, hiszen jóval idősebb volt nálam, csal halkan elővettem a kedvenc szerencsehozómat amit akkor nagyon szerettem és átnyújtottam neki. Nagyon boldog lett tőle és megkérdezte, hogy leszünk e barátok? Mire azt mondtam, hogy igen. Minden nap úgy tellett, hogy iskola után vele találkoztam és egy jót játszottunk. De egyszer úgy léptem be az ajtóba, hogy édesanyám azt közölte el kell mennünk. Másnap közöltem a lánnyal, hogy elköltözünk, de ő nem örült neki és azt mondogatta, hogy maradjak vele. De én nem maradhattam hiszen még a családomtól függtem, mondtam neki hogy ha felnövök felkeresem és eljövök hozzá. De ő nem akart elengedni így hirtelen a szép, kedves arcából, csúnya vén lett és akkor azt mondta, hogy velem kell maradnod nem engedlek el, te vagy az én barátom. Másnap itt ébredtem fel, kiszaladtam és egyenesen az erdőbe rohantam. Nagyon féltem és hiába szaladtam teljes erőből ugyan ott jártam mint eddig, az erdő olyan volt számomra mintha egy sivár sivatag. Tovább mentem, de akkor fájdalmat éreztem és minél tovább haladtam annál jobban fájt. A fájdalomtól összeestem és az ágyban ébredtem fel. A sarokban a banyát láttam aki vissza nyerte a szép énét. Azt mondta, hogy soha sem hagyhatom el ezt a házat és az erdőt, el vagyok átkozva és nincs semmilyen mód, hogy kiszabaduljak. Majd eltűnt és minden egy hét leteltével eljön meglátogatni. Mikor itt van soha sem szólok hozzá és még csak rá sem nézek.
Éppen ma van a hét utolsó napja így attól félek, hogy mikor jön el. Éppen, hogy elfordultam az ablaktól amikor egy sötét alakot pillantottam meg az erdőben erre felé közelítve. Egyből felismertem. Gyorsan berohantam a szobába és lefeküdtem úgy téve mintha aludnék.
Lassan közeledett az ajtó felé, majd nyikorogva kinyílott és halk léptekkel halódott felfelé a szobámhoz.  Mikor felért éreztem, hogy a szívem egyre jobban ver. Majd kinyílott az ajtóm és a nevemen szólított.
- Kriiis... drágám, alszol? Tudom hogy nem, hehe. Hoztam finom ételt csak neked, gyere edd meg mielőtt kihűlne.
- Nem vagyok éhes el is mehetsz.
- Kris ne csináld, csak a szívemet fájdítod.
- Neked az is van? Nekem már azóta nincs hogy ebbe a házba hoztál.
Tudtam hogy nem szereti amikor feleselek neki, de én őt gyűlölöm a legjobban ezen a földön.
- Ha nem kelsz fel akkor olyat teszek amit megfogok bánni, ugye nem akarod?
Lassan felkeltem és ránéztem arra az arca amitől rosszul leszek ha megpillantom. Elmosolygót amikor megpillantotta az arcomat. Közelebb lépet majd még jobban és a végén már olyan közzel volt hogy éreztem a leheletét. A kezét az arcomhoz emelte.
- Istenem hogy milyen gyönyörű férfivá váltál, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy hogy lehet valaki ennyire gyönyörű.

A fülemhez hajolt és elkezdet halkan beszélni.
- Tudod végre abba a korban vagy, hogy ideje párt választanod magadnak. Mivel én vagyok az egyetlen így én leszek az a szerencsés akit elvehetsz. Mit szólsz hozzá? Ha újra eljövök akkor pont telihold lesz és akkor megtartjuk az esküvőt.
Nagy szemekkel néztem rá, egyszerűen nem akartam elhinni amit mondott. Még hogy elvegyem őt? Felugrott örömében.
- Istenem alig várom már, hogy végre a karjaidba zárj. De most mennem kell drágám, egy hét múlva jövök és akkor megtartjuk az esküvőt. Meg akart csókolni, de nem engedtem. Láttam rajta, hogy nem tetszett neki, de most az egyszer nem érdekelte. Lassan elment én pedig néztem ahogy beleveszik az erdőbe. Még egy hét letelt. De most még jobban félek a hét vége közeledte miatt. Kisétáltam friss levegőt venni, hogy kitisztítsam a fejem. Akkor hirtelen hangokra lettem figyelmes. Mikor a hang irányába fordultam megpillantottam egy lányt. Nem hiszem el, hogy kerül ide? Ahogy én nem hagyhatom el ezt a helyet, úgy nem tudnak idetalálni. A lány mikor meglátott nagy mosoly terült el az arcán.
- Anyeong bocsi, de véletlen nem tudod, hogy merre kell menni a város felé? Mert azt hiszem eltévedtem.
- Nem és menj el.
Megfordultam és elindultam a ház felé.
- Jáá valaki milyen udvariatlan. Már elnézést én nem voltam udvariatlan egyesekkel. Szépen megkértem hogy segítsen.
- Én pedig szépen válaszoltam, nem tudom merre kell menni. Sajnálom.
- Ha maga itt él akkor valahogy el kell mennie vásárolni magának valami élelmet, nem?
- Maga ezt nem értheti, ahogy én sem értem, hogy maga hogy jött ide.
- Egyszerűen eltévedtem és ide kerültem.
- Ez a hej el van átkozva.
-Mi? Haha vicces vagy.
- Nem viccelek én el vagyok átkozva. Egy nő elrabolt engem és nem tudom elhagyni ezt a helyet, kérlek segíts.
- Most... komolyan beszélsz?
- Miért nem látod? Komoly vagyok. Kérlek segíts innét kijutni, ohh menj el keresd fel a családomat ők majd  megadják neked a választ és hozz segítséget.
- Rendben ha ez igaz akkor miért ne szöktél meg?
- Próbáltam, de nem megy el vagyok átkozva. Hiába szaladok az erdőbe nem érek ki soha a végére és belehalok annyira fáj a szívem. Nem megy. Ha hiszel nekem kérlek segíts.
- Rendben hiszen neked, de mit tegyek? Nem tudom merre kell mennem.
- Nem is fogsz menni sehová.
A hang felé kaptuk a fejünket és mikor felismertem ki az lesokkoltam. A vén banya állt előttünk. Gúnyos mosollyal megindult felénk közbe a lány nézte.
- Nem tudom hogy ki vagy, de nem értem hogy jutottál át a varázskapumon. Egy ember nem képes áthaladni rajta.
Megállt a lánnyal szembe és a kezét felé nyújtotta.
- Érdekes lány vagy, mire vagy még képes? Mivel itt vagy akkor már maradj is itt. Hehe van még egy vendégünk aki majd összead minket kedvesem.
Rám nézet és egy csókot nyomot felém. Mikor elment a szobába csendben ültünk a lánnyal.
- Sajnálom ez az én hibám.
- Semmi baj, nem kellet volna ide jönnöm. Te... tényleg el vagy átkozva és már én is. De valahogy ki kell jutnunk innét.
- Nem tudunk, azt hiszed nem próbáltam mindent? Semmi nem ment, itt ragadtam.
- Mióta vagy itt?
- Tíz éve.
- Mi? Omg ezt hittem olyan öt éve, de hiszen akkor még nagyon kicsi lehettél.
- Igen az voltam. De mi a neved?
- Suzy és neked?
- Kris.
Ahogy a napok teltek nem is volt olyan rossz hiszen nem voltam egyedül. Nagyon jól éreztem magam Suzy-val még soha sem voltam ilyen boldog. A mosolya mindig felvidít, de azt hiszem, hogy kedvelem.

Már csak egy nap és eljön a végeztem, soha többé nem fogok megszabadulni tőle. Odamentem Suzy-hoz és átöleltem amitől meglepődőt.
- Mi a baj?
- Suzy én... kedvellek.
-Mi?
Eltávolodtam tőle és a szemébe néztem. Majd mikor nem szólalt meg megcsókoltam. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, tudtam hogy ha meg is kell halnom az ő karjaiban szeretnék meghalni. Mikor eltávolodtunk egymástól megfogtam a kezét és kézen fogva besétáltunk a házba.
Másnap reggel mikor felébredtem Suzyt kerestem, de nem volt sehol. Kimentem de sehol sem láttam.
- Suzy hol vagy? Suzy?
- Itt vagyok.
A hang fel fordultam és mikor megpillantottam egy kő eset le a szívemről. Suzy mosolyogva integetett nekem miközben felém futott egyenesen a karjaimba. De hirtelen az égbolt elsötétedett, a távolban nevetés hallatszott ami egyre közeledett felénk. Suzy rám nézet bele a szemembe.
- Most jól figyelj mert valamit el kell mondanom. És kérlek ne ijedj meg.
Éppen hogy elkezdte volna mondani amikor nem jött ki hang a torkából és eltűnt a szemeim elől. Majd a banya előtt öltöt testet aki a torkánál fogva szorította.
- Csalódtam benned Kris, nem gondoltam volna hogy megcsalsz. Mindig is utáltam az ilyen férfikat. Mindig is fontos voltál nekem, nekem a világot jelentetted.
- Ha ennyire szeretsz akkor miért zártál be ide? Miért nem élhettem az életemet?
- Hogy miért? Mert féltem attól hogy te is elhagysz ahogy eddig mindenki. Tudod milyen boldog voltam amikor odajöttél hozzám és nekem adtad a legkedvesebb játékodat, tudtam hogy te más vagy mint a többi ember. Mindenki csak szörnyként kezelt engem, de te nem.
- Hát most már én is annak tekintelek, kedveltelek még régen, de ez már megváltozott.
- Te nem szeretsz engem?
-Igen, nem szeretlek. Nem vetted észre hogy mennyire féltem tőled, és mennyire utállak?
A szemeiben düh látszódott és egyre jobban szorította Suzy nyakát.
- Enged el őt, ő semmit sem ártott neked.
- De igen, elvette a játékomat. Mindenkit gyűlölők, az összes embert és lényt aki ezen a világon él. Miért is ne lehetne ez a világ olyan amilyent én akarok, én uralnám a földet csak... veled, mi ketten. Nem lenne jó?
- Enged el őt.
- Miért? Miért vele törődsz még most is? Nem látod nekem mennyire fáj?
- Mert őt szeretem.
Láttam hogy elszakadt nála a cérna. A düh egyre jobban főlé magasodott. Az égbolt szikrákat hányt, a szél egyre jobban fújt. Minden sötétben volt.
- Te... szereted őt? Ohh már értem, akkor neki meg kell halnia.
Suzyt magasra emelte mintha csak egy pihét tartana a kezében. De akkor minden megváltozott, mert Suzy-ból két nagy szárny nőt ki. Nagyon meglepődtem ahogy a banya is. Ijedtében eltengette.
- TE... ez nem lehet.
- De igen. Ideje hazajönni Neferet.
- NEM... nem megyek sehová, soha többé nem megyek vissza. Nekem senki sem parancsol.
A banya vagyis Neferet, megindult felém és a kezében hirtelen kés jelent meg. Magasra felemelte.
- Te velem jössz, még a pokolba is.
 Olyan gyorsan történt minden, hogy csak a szememet csuktam be. De mikor kinyitottam Suzyt pillantottam meg. Mikor felismertem a helyzetet nem akartam elhinni. Gyorsan átkaroltam, de akkor a kezemre vér tapadt.

Hirtelen felpattant és leszúrta Neferetet aki felkiáltott és eltűnt. Majd összeset és gyorsan elkaptam.
- S... Suzy nem halhatsz meg.
- S... sajnálom... hogy...nem mondtam el, de én... sze... szeretlek. Örökké veled leszek... itt bent.
A kezét a szívemre rakta és elmosolyogta magát. Majd nagy szél támadt fel és körülöttünk kék fények kezdtek el csillogni. Suzy megcsókolt majd a feje a vállamra csúszót.

Hangosan felkiáltottam, majd utoljára megnéztem és akkor a karjaimból eltűnt. 

Néztem ahogy a lelke felszáll a magasba és rám mosolyog.

,,Ég veled szerelmem" 

Két évvel később.

Végre szabadon élem az életem. Boldog vagyok amilyen boldog csak lehetek. De bárcsak újra találkoznék vele, akkor még boldogabb lehetnék. 

Hyunseung (B2ST)

(Enikő)

Semmit sem láttok és semmit sem hallok, csak a saját szívdobogásomat. Nem érzékelem a külvilágot azt sem tudom, hogy merre tartok, csak a sűrű erdőt látom magam előtt. A lábam beleütközött valamibe amitől nagy fájdalom hasított bele a lábamba. Hirtelen megálltam és meghallottam, hogy üldöznek, több férfit is hallottam, majd kutya ugatás követte. Mikor megláttam őket, észrevettek és egy lövést hallottam, ami a vállamba fúródott. A fájdalom ellenére tovább futottam. Most már tényleg tudtam, hogy végem van. Itt az idő, hogy eltűnjek a földszínéről. Mikor kiértem a sűrű erdőből egy szirt végéhez tértem ki, lenéztem és akkor vettem észre, hogy zsákutca. Belegondolni is rossz, hogy soha többé nem láthatom oppát. Már úgy is untam az életemet. Mikor megfordultam megláttam egy férfit, aki éppen kilépet az erdőből, majd még egyet és követte a többi.
- Kisasszony jöjjön velünk nem fogjuk bántani, ha most velünk jön.
-A francokat nem. Ellőbb is meglőttetek.
- A fiatal úr élve szeretné önt.
- Persze, csak a pénzem kell neki, semmi több.
- Szereti önt kisasszony.
- Meg a faszomat, soha sem leszek az ő menyasszonya. Inkább meghalok.
Rájött, hogy mit tervezek, majd elkezdet futni, de késő volt, mert már lefelé zuhantam.

Két évvel később (Hyunseung)

Érzem a szúrós tekinteteket ahogy végig megyek az iskola folyóson. Mint általában most sem zavart, már megszoktam. Mivel én voltam az iskolába a furcsa fiú, csak így szoktak nevezni. A lányok szerint én vagyok a legjobb képűbb a suliba, a fiúk persze ezért nem kedvelnek. Igaz ezt nem mutatják ki, csak akkor amikor nem látom. Szóval szánalmasak. Soha sem szólok senkihez mert félek, hogy a kis titkom kitudódik. Persze a lányok mindig idejönnek hozzám, hogy ezt nem értik segítsek, vagy elhívnak randira, persze nemet mondok mindig. A fiúk mindig hívnak buliba mert szerintük velem betudnának csajozni. Mindenki hidegen hagy, nekem csak egy barátom van, mégpedig a telefonom. Bedugtam a fülest a fülembe majd bekapcsoltam az új kedvencemet.
http://www.youtube.com/watch?v=sGolQ9LzbkY
Lassan felballagtam az emeltre és kiültem, itt senki sem zavar mindig egyedül tudok étkezni. Hirtelen valaki megjelent előttem, mikor felnéztem egy megszokott arcot pillantottam meg.
- Már megint mit akarsz?
Nem szólalt meg csak a kajámra nézett és egyből leeset, hogy mire gondol.
- Nem, nem adok, felejtsd el. Mindig elkéred a kajám, most nem kapsz menny el.
De csak nem ment el, felkeltem és éppen ráordítottam amikor valaki kinyitotta az ajtót. Majd két lány lépet ki és engem néztek.
- Hehe már megint magában beszél. Milyen vicces és milyen cuki.
Tovább mentek és leültem, addigra még a szellem gyerek is eltűnt. Hát igen ez a titkom, látom a szellemeket. Mióta? Fogalmam sincs talán tíz éve? Még mikor elsőnek láttam nagyon megijedtem, de most már észre se vesszem őket. Minden szellem hozzám jönnek a kéréseikkel, régen még mindent megcsináltam, de már azóta felnőttem, nem ijedek meg tőlük.
Összepakoltam és megindultam az órámra. Mikor véget ért a mai óráimnak megindultam haza. Minden szellemet kikerültem és nem vettem figyelembe őket, úgy csináltam mintha ott sem lennének. Persze ők tudják, hogy én látom őket.
A lámpa piros volt így megálltam és a cipőmet bámultam, hogy véletlen se lássak meg egy szellemet. Mikor zöld lett elindultam, de akkor egy finom illatot éreztem. Mikor hideg áram ért el, lefagytam. Felnéztem és az út végén egy lány állt aki engem nézet. Maga a lány gyönyörű, a ruhája menyasszonyi ruhára hasonlít, de tiszta kosz és a térdéig le van tépve. A haja kontyban lehetett, de most szanaszét van és a kezén vér száradt. Még soha sem éreztem ilyen bizsergető érzést, de kezdek félni tőle. Soha, de soha nem féltem még ennyire egy szellemtől. Hirtelen piros lett így arra ébredtem fel, hogy egy autó haladt el mellettem és hangosan rám dudált. Mikor elhaladt előttem a lány már nem volt ott, körbenéztem de sehol sem látom. Hála az égnek az ilyeneket jó ha messze elkerülöm.
***
Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki az ablakomat dobálja. Mire kinéztem addigra már sehol sem volt az elkövető.
- Idegesítő kölykök.
Lassan felöltöztem, de mivel ma nincs suli így lemegyek a folyó partra. Mert azt az egy helyet nem kedvelik a szellemek. Éppen, hogy leértem már is több szellem jött a gondjaival, mikor meglátták a vizet gyorsan elriantak. Végre egyedül vagyok.
Elővettem a fűzetem és elkezdtem rajzolni a távolban lévő játszó gyerekeket. Hirtelen hideg levegő éreztem, de hiszen meleg van. Felnéztem és a gyerekek háta mögött megpillantottam a tegnapi lányt.
- Hogy lehetséges ő miért nem fél a víztől?
Gyorsan összeszedtem a dolgaimat, de megindult felém és azt vettem észre, hogy előttem áll.
- S...s... segíts.
- Mi? Miért pont én? Kérj valakitől mástól, mivel én nem segítek senkinek sem.
Azt vettem észre, hogy mindenki engem néz, remek már megint bolondnak nézhettem ki.
- Aishh gyere utánam.
Befordultunk egy sikátorba ahol talán nem láthat senki sem.
- Mit akarsz? Mit tegyek?
- Csak... találd meg a holttestemet.
- Mi? Nem vagyok rendőr, sem valami féle kommandó. Nem tudlak megtalálni, és kitudja hogy milyen állapotban van a tested. Mi van ha már elrohadt?
- Nem, az nem lehet.
- Miért ne lehetne?
- Mert csak öt napja vagyok halott.
- Mi?
Valamiért sajnálatot éreztem felőle. Csak öt napja halott, akkor a teste meg kell hogy legyen valahol.
- Akkor öt nappal ezelőtt haltál meg? Wow, nem semmi, rendben és hol keressem?
Több órába tellett míg a lány elvezetett a helyszínre, mivel az istenverte háta mögött volt.
- Ez egy erdő és azt akarod, hogy fésüljem át az egészet? Miért nem ezzel kezdted, akkor nem lennék itt, mivel ez lehetetlen.
-Kérlek, had vigyelek oda ahol meghaltam.
Már több mint félórája megyünk, de még mindig nem vagyunk ott.
- Hogyan történt? De ha nem akarod elmondani nem kell.
- Oppa férjhez akart adni, de az esküvő napján rájöttem, hogy a férjem mit akar velem tenni, így elszöktem az erdőbe, de akkor utánam küldtek embereket. Itt is vagyunk.
Egy szirthez értünk ki és mikor lenéztem megláttam, hogy milyen mély.
- Te... lezuhantál?
- Igen. Szerinted valahol lent lehet a testem?
- Talán igen, talán nem, de ha a bátyád tudja, hogy itt haltál meg akkor biztos, hogy megtalált már és eltemettetett.
- Oppa... nem tudja, hogy meghaltam.
Nagy szemekkel meredtem rá.
- Mi? Nem tudja?
- Nem, oppa azt hiszi elszöktem és azóta is keres, nem mondták meg neki, hogy lezuhantam.Szóval kérlek segíts.
- Sokba fog ez neked kerülni, de segítek mert egy kicsit, de tényleg egy csöppnyit megsajnáltalak.
Láttam rajta, hogy milyen boldog lett, persze emilyen egy szellem lehet.
Több nap is eltellett mire összeszedtem mindent adatót amit csak lehetett. Össze szedtem a bátorságomat és becsöngettem egy kibaszott hatalmas házba. Mikor kinyitották egy komornyik állt előttem kérdő tekintettel.
- Miben segíthetek?
- A fiatal út itthon van?
- Természetesen, jöjjön be azonnal szólok neki.
- Köszönöm.
Míg egyedül maradtam körbenéztem, gyönyörű ház, gazdagok lehetnek. Éppen egy antik tükörbe néztem magam amikor a lány megjelent. Nagyon megijedtem így hatalmasat kiáltottam.
- Jáá ne jeleny meg így előttem, ne akard, hogy hülyének nézzenek.
- Bocsi csak én is kíváncsi vagyok oppára.
Éppen szóltam volna neki amikor szóltak, megfordultam és egy férfival találtam magam szembe. Akitől mindegy egyes szőrszálam felállt még ott is ahol nincs. Több mint két méter magas volt és látszott, hogy ki van dolgozva. A sötét öltöny segített is abban, hogy még jobban összeszarjam magam.
- Üljön le.
Leültem vele szembe és pát másodpercig mind ketten csendben néztük egymást, nahh jó, én a lábamat vizsgáltam, míg ő határozottan várta amit mondani szeretnék. Mély levegőt vettem és belenéztem a szemébe.
- Én... azt szeretném megkérdezni, hogy önnek esetleg van egy... testvére?
- Igen van egy húgom, miért?
- Esetleg eltűnt?
Láttam rajta, hogy meglepődik.
- Igen, de honnan tudja?
- Halottam.
- Beijedt az esküvőtől és elszökött. Csak megnyugszik és akkor visszajön.
- Igazából a húga... nem jön vissza.
- Mi?
- A húga felkeresett engem, hogy mondjam meg nem jön vissza.
- Mi, az nem lehet.
- De igen, felkeresett.
Hirtelen felugrott és mérgesen nézett le rám.
- Maga örült, a húgom HALOTT.
Erre már én is felkeltem,
- Nem azt mondta, hogy a húga elszökött és majd vissza jön? Szóval tudja, hogy halott a húga?
- Nem, én... igen tudtam, hogy a húgom halott, csak úgy akartam tenni... mintha még élne. Érti nem?
- Értem.
Valami nem stimmelt vele, miért hazudott arról, hogy visszajön és utána miért mondta azt, hogy tudja hogy halott? Éppen elköszöntem volna amikor valaki hátulról leütött.

(Enikő)
Hyunseung kezd ébredezni, lassan közelítettem felé és mikor megérintettem a kezem elkezdet bizseregni. Még soha sem éreztem ezt az öt nap alatt, mindenki áthaladt a testemen, de mikor hozzáérek akkor olyan mintha élnék. Hirtelen kinyitotta a szemeit és elkezdet körül nézni, mintha nem is tudná, hogy itt vagyok.
- Hyung mi történt? Hirtelen mikor oppával beszélgettél, mintha rám nézett volna, de akkor hirtelen eltűntem és nem tudtam visszamenni a házba. Aztán itt kötöttem ki, de veled mi történt?
Nem nézett rám, sőt nem válaszolt, olyan mintha levegő lennék. Integettem az arca előtt, de nem reagált.
- Nem... nem lehet, látnod kell.
Elkiabáltam magam, de semmi. Nem lát és nem is hall. A térdeim összerogytak alattam és leültem a földre. Majd meghalódtam, hogy Hyung engem keres.
- Enikő hol vagy, gyere elő és szabadíts ki innét, halód?
Lassan felálltam, de ő nem engem nézet, a szemei engem kerestek, de hiába nem lát. De miért fáj ennyire? A pár napba amit vele töltöttem, olyan jól éreztem magam. Most már soha sem jövök rá, hogy miért haltam meg.
- Enikő, tudom a halálod okát, de hogy elmondhassam látnom kellene.
Mély levegőt vettem és éppen szóltam volna amikor oppa hangját halódtam meg a távolban.
- Enikőt többé nem fogod látni, sőt többé egy szellemet sem fogsz látni.
- Mi?
- Jól halottad, tudtam hogy vannak ilyen képességű emberek és végre találkozhattam egyel. Igaz ahhoz valaki felkellet áldoznom, hogy ide csaljalak.
- Te... feláldoztad a húgod csak miattam, hogy ide tud csalogatni?
- Igen, és itt vagy. De ezt a képességet nem fogod újra visszakapni, mert már az én tulajdonom, ugye húgi?
Hirtelen felém nézet és pontosan a szemembe nézet bele, amitől nagyon meglepődtem.
- Te... te látsz engem?
- Igen húgi látlak sőt hallak is, tudod te mióta várok erre a pillanatra?
- Enikő itt vagy?
Hyungra néztem aki engem kereset.
- Igen itt van és éppen téged néz, de húgi nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket táplálsz egy halandóért.
Ránéztem és csak most jöttem rá, hogy mire használt engem.
- Te... felhasználtál engem csak, hogy láthasd a szellemeket?
- Így van húgi, mert a szellemek sok mindent tudnak ami nekem jól jön, segítek én nekik ha ők is segítenek.
De mivel tudod a halálod okát el is mehetsz.
- Te öltél meg, nem is... végig ilyen voltál?
- Igen végig ez volt a célom és sikerült, mert te mindent megtettél helyettem.
Hirtelen egy fegyvert vett elő és Hyungra irányította. Majd elszólt és a hang miatt elfordítottam a fejem. Mikor visszanéztem megláttam Hyungot aki vérben feküdt és a szemei csukva voltak. Nem akartam elhinni, de akkor valaki megfogta a vállam és mikor hátrafordultam Hyungal találtam szembe magam. Akkor eset le, hogy meghalt. Éreztem, hogy a szemeimet könnyek szúrják. A kezemet lassan felemeltem és remegő kézzel megérintettem az arcát.
- Én most meghaltam?
Átöleltem és mindent elmondtam neki. Mivel sokk alatt volt így hagytam elmenni. Még fél óráig néztem a Hyung testét mikor kijöttek a rendőrök. Lassan belevesztem a sötét utcába és oppát kerestem.
Mikor megtaláltam éppen a haladó folyót néztem.
- Tudtam, hogy eljössz?
- Miért... miért tetted ezt? Mire volt jó?
Megfordult és engem nézett.
- Elmondtam, hogy miért tettem, de legalább most vele lehetsz még itt is. Nem jobb így? Neked már úgy sincs sok időd ezen a földön. Szóval ég veled húgi.
Lassan elhaladt mellettem és a távolban megláttam Hyungot. Hirtelen előttem termet.
- Sajnálom... ez mind miattam történt.
- Mit? Belekel törődnöm, hogy már nem vagyok élő. Többé már nem vagyok halandó és már tudom milyen halottnak lenni, már értem hogy miért kerestek fel a szellemek mindig engem. Mert itt nem olyan az élet egy szellemnek mint mikor éltünk. Sokkal másabb az élet szellemként mint élőként, ezt én is belátom. Jobb lesz ha én is hamarabb megoldom a problémámat, hogy minél hamarabb távozhassak innét.
- Én... nem tudok mit mondani, csak annyit hogy sajnálom.
- Ne SAJNÁLD. Ez az én hibám, nem kellet volna igent mondanom neked amikor segítségért jöttél. Ott kellet volna hagynom téged, de nem tettem és helyette megsajnáltalak. De tudod örülök, hogy találkoztunk mert így legalább tudom mi az a szerelem. De már hiába akkor sem lehettem volna veled mikor még éltem és most sem, hiszen te nemsokára elmész és én maradok. Aztán kitudja, hogy találkozunk-e valaha.
- Te... szeretsz engem?
- Igen szerettelek, de az már a múlt. Többé ne találkozzunk össze. Élvezd azt a kis időt amit itt töltesz még, én pedig bosszút állok a bátyádon. Ég veled Enikő.
Hiába kiáltottam utána már rég eltűnt, és egyedül maradtam az éj utolsó fényeimben.

(Hyungseung)

Mér egy hete, hogy meghaltam, de kiderült, hogy nem vagyok teljesen halott. Még élek, vagyis a gépek tartanak életben. Mikor megtaláltak egyből behoztak a kórházba és gépre raktak. Most arra várnak, hogy vagy feléledek-e vagy meghalok. Minden nap a testem mellet ülök és nézzem az alvó testemet. Éppen anyát nézem aki a kezemet fogja és sirat. Odamennék hozzá, de minek hiszen nem lát és nem is hal. Kimentem a folyosóra és néztem a mellettem elhaladó orvosok hadát. Majd megpillantottam Enikőt aki engem néz.
- Mit keresel itt?
- Én csak el akarok búcsúzni. Örülök, hogy találkoztam veled és remélem felébredsz és éled tovább az életedet. Mindenért bocsánatot kérek. Felejtsd el, hogy mi valaha találkoztunk.
- Azon vagyok, de ha mindig megjelensz előttem akkor nem fog menni.
- Itt az idő, hogy én elmenjek, csak el akartam búcsúzni. Ég veled.
Éppen hogy eltűnt amikor megragadtam és megcsókoltam. Éreztem hogy egy könnycsepp hullott le az arcomon.

Majd mikor ránéztem láttam, hogy kezd eltűnni, de utoljára jól megnéztem, elmosolyogta magát és halódtam, hogy azt mondja szerelek. Majd egyedül maradtam. Hirtelen a testem kezdet megváltozni. Lenéztem a kezemre és megláttam, hogy kezd elhalványulni. Én is meghalok?
Nem bánnom hiszen akkor vele lehetek.

***

Két héttel később.
Lassan haladtam a fá között a kezembe egy csokor rózsával. Mikor a szirthez értem mosolyt csaltam az arcomra.
- Enikő milyen az élet ott fent? Jobb mint itt? Nagyon hiányzol.
Hát igen felébredtem a komámból. De akkor Enikőnek semmi nyoma nem volt és azóta megint visszakaptam a képességemet, újra látom a szellemeket. Azóta jobban átérzem őket, szóval próbálok nekik segíteni amiben tudok. Bárcsak ő is itt lehetne velem. Ledobtam a szakadékba a csokor rózsát majd csókot küldtem az ég felé. ,,Ég veled Enikő, szeretlek."