Éppen tíz éves voltam amikor hazafelé ballagtam, nagyon boldog voltam hiszen nagyon jó jegyet kaptam és az külön dicsérés volt ha valami jót csináltam. Mikor majdnem a ház elé értem megpillantottam egy nőt aki a fák alatt üldögélt és sírt. Oda mentem hozzá és megkérdeztem miért sír? Mire azt felelte, hogy meghalt a kedves barátja. Nem tudtam mit mondjak neki akkor, hiszen jóval idősebb volt nálam, csal halkan elővettem a kedvenc szerencsehozómat amit akkor nagyon szerettem és átnyújtottam neki. Nagyon boldog lett tőle és megkérdezte, hogy leszünk e barátok? Mire azt mondtam, hogy igen. Minden nap úgy tellett, hogy iskola után vele találkoztam és egy jót játszottunk. De egyszer úgy léptem be az ajtóba, hogy édesanyám azt közölte el kell mennünk. Másnap közöltem a lánnyal, hogy elköltözünk, de ő nem örült neki és azt mondogatta, hogy maradjak vele. De én nem maradhattam hiszen még a családomtól függtem, mondtam neki hogy ha felnövök felkeresem és eljövök hozzá. De ő nem akart elengedni így hirtelen a szép, kedves arcából, csúnya vén lett és akkor azt mondta, hogy velem kell maradnod nem engedlek el, te vagy az én barátom. Másnap itt ébredtem fel, kiszaladtam és egyenesen az erdőbe rohantam. Nagyon féltem és hiába szaladtam teljes erőből ugyan ott jártam mint eddig, az erdő olyan volt számomra mintha egy sivár sivatag. Tovább mentem, de akkor fájdalmat éreztem és minél tovább haladtam annál jobban fájt. A fájdalomtól összeestem és az ágyban ébredtem fel. A sarokban a banyát láttam aki vissza nyerte a szép énét. Azt mondta, hogy soha sem hagyhatom el ezt a házat és az erdőt, el vagyok átkozva és nincs semmilyen mód, hogy kiszabaduljak. Majd eltűnt és minden egy hét leteltével eljön meglátogatni. Mikor itt van soha sem szólok hozzá és még csak rá sem nézek.
Éppen ma van a hét utolsó napja így attól félek, hogy mikor jön el. Éppen, hogy elfordultam az ablaktól amikor egy sötét alakot pillantottam meg az erdőben erre felé közelítve. Egyből felismertem. Gyorsan berohantam a szobába és lefeküdtem úgy téve mintha aludnék.
Lassan közeledett az ajtó felé, majd nyikorogva kinyílott és halk léptekkel halódott felfelé a szobámhoz. Mikor felért éreztem, hogy a szívem egyre jobban ver. Majd kinyílott az ajtóm és a nevemen szólított.
- Kriiis... drágám, alszol? Tudom hogy nem, hehe. Hoztam finom ételt csak neked, gyere edd meg mielőtt kihűlne.
- Nem vagyok éhes el is mehetsz.
- Kris ne csináld, csak a szívemet fájdítod.
- Neked az is van? Nekem már azóta nincs hogy ebbe a házba hoztál.
Tudtam hogy nem szereti amikor feleselek neki, de én őt gyűlölöm a legjobban ezen a földön.
- Ha nem kelsz fel akkor olyat teszek amit megfogok bánni, ugye nem akarod?
Lassan felkeltem és ránéztem arra az arca amitől rosszul leszek ha megpillantom. Elmosolygót amikor megpillantotta az arcomat. Közelebb lépet majd még jobban és a végén már olyan közzel volt hogy éreztem a leheletét. A kezét az arcomhoz emelte.
- Istenem hogy milyen gyönyörű férfivá váltál, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy hogy lehet valaki ennyire gyönyörű.
- Tudod végre abba a korban vagy, hogy ideje párt választanod magadnak. Mivel én vagyok az egyetlen így én leszek az a szerencsés akit elvehetsz. Mit szólsz hozzá? Ha újra eljövök akkor pont telihold lesz és akkor megtartjuk az esküvőt.
Nagy szemekkel néztem rá, egyszerűen nem akartam elhinni amit mondott. Még hogy elvegyem őt? Felugrott örömében.
- Istenem alig várom már, hogy végre a karjaidba zárj. De most mennem kell drágám, egy hét múlva jövök és akkor megtartjuk az esküvőt. Meg akart csókolni, de nem engedtem. Láttam rajta, hogy nem tetszett neki, de most az egyszer nem érdekelte. Lassan elment én pedig néztem ahogy beleveszik az erdőbe. Még egy hét letelt. De most még jobban félek a hét vége közeledte miatt. Kisétáltam friss levegőt venni, hogy kitisztítsam a fejem. Akkor hirtelen hangokra lettem figyelmes. Mikor a hang irányába fordultam megpillantottam egy lányt. Nem hiszem el, hogy kerül ide? Ahogy én nem hagyhatom el ezt a helyet, úgy nem tudnak idetalálni. A lány mikor meglátott nagy mosoly terült el az arcán.
- Anyeong bocsi, de véletlen nem tudod, hogy merre kell menni a város felé? Mert azt hiszem eltévedtem.
- Nem és menj el.
Megfordultam és elindultam a ház felé.
- Jáá valaki milyen udvariatlan. Már elnézést én nem voltam udvariatlan egyesekkel. Szépen megkértem hogy segítsen.
- Én pedig szépen válaszoltam, nem tudom merre kell menni. Sajnálom.
- Ha maga itt él akkor valahogy el kell mennie vásárolni magának valami élelmet, nem?
- Maga ezt nem értheti, ahogy én sem értem, hogy maga hogy jött ide.
- Egyszerűen eltévedtem és ide kerültem.
- Ez a hej el van átkozva.
-Mi? Haha vicces vagy.
- Nem viccelek én el vagyok átkozva. Egy nő elrabolt engem és nem tudom elhagyni ezt a helyet, kérlek segíts.
- Most... komolyan beszélsz?
- Miért nem látod? Komoly vagyok. Kérlek segíts innét kijutni, ohh menj el keresd fel a családomat ők majd megadják neked a választ és hozz segítséget.
- Rendben ha ez igaz akkor miért ne szöktél meg?
- Próbáltam, de nem megy el vagyok átkozva. Hiába szaladok az erdőbe nem érek ki soha a végére és belehalok annyira fáj a szívem. Nem megy. Ha hiszel nekem kérlek segíts.
- Rendben hiszen neked, de mit tegyek? Nem tudom merre kell mennem.
- Nem is fogsz menni sehová.
A hang felé kaptuk a fejünket és mikor felismertem ki az lesokkoltam. A vén banya állt előttünk. Gúnyos mosollyal megindult felénk közbe a lány nézte.
- Nem tudom hogy ki vagy, de nem értem hogy jutottál át a varázskapumon. Egy ember nem képes áthaladni rajta.
Megállt a lánnyal szembe és a kezét felé nyújtotta.
- Érdekes lány vagy, mire vagy még képes? Mivel itt vagy akkor már maradj is itt. Hehe van még egy vendégünk aki majd összead minket kedvesem.
Rám nézet és egy csókot nyomot felém. Mikor elment a szobába csendben ültünk a lánnyal.
- Sajnálom ez az én hibám.
- Semmi baj, nem kellet volna ide jönnöm. Te... tényleg el vagy átkozva és már én is. De valahogy ki kell jutnunk innét.
- Nem tudunk, azt hiszed nem próbáltam mindent? Semmi nem ment, itt ragadtam.
- Mióta vagy itt?
- Tíz éve.
- Mi? Omg ezt hittem olyan öt éve, de hiszen akkor még nagyon kicsi lehettél.
- Igen az voltam. De mi a neved?
- Suzy és neked?
- Kris.
Ahogy a napok teltek nem is volt olyan rossz hiszen nem voltam egyedül. Nagyon jól éreztem magam Suzy-val még soha sem voltam ilyen boldog. A mosolya mindig felvidít, de azt hiszem, hogy kedvelem.
- Mi a baj?
- Suzy én... kedvellek.
-Mi?
Eltávolodtam tőle és a szemébe néztem. Majd mikor nem szólalt meg megcsókoltam. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, tudtam hogy ha meg is kell halnom az ő karjaiban szeretnék meghalni. Mikor eltávolodtunk egymástól megfogtam a kezét és kézen fogva besétáltunk a házba.
Másnap reggel mikor felébredtem Suzyt kerestem, de nem volt sehol. Kimentem de sehol sem láttam.
- Suzy hol vagy? Suzy?
- Itt vagyok.
A hang fel fordultam és mikor megpillantottam egy kő eset le a szívemről. Suzy mosolyogva integetett nekem miközben felém futott egyenesen a karjaimba. De hirtelen az égbolt elsötétedett, a távolban nevetés hallatszott ami egyre közeledett felénk. Suzy rám nézet bele a szemembe.
- Most jól figyelj mert valamit el kell mondanom. És kérlek ne ijedj meg.
Éppen hogy elkezdte volna mondani amikor nem jött ki hang a torkából és eltűnt a szemeim elől. Majd a banya előtt öltöt testet aki a torkánál fogva szorította.
- Csalódtam benned Kris, nem gondoltam volna hogy megcsalsz. Mindig is utáltam az ilyen férfikat. Mindig is fontos voltál nekem, nekem a világot jelentetted.
- Ha ennyire szeretsz akkor miért zártál be ide? Miért nem élhettem az életemet?
- Hogy miért? Mert féltem attól hogy te is elhagysz ahogy eddig mindenki. Tudod milyen boldog voltam amikor odajöttél hozzám és nekem adtad a legkedvesebb játékodat, tudtam hogy te más vagy mint a többi ember. Mindenki csak szörnyként kezelt engem, de te nem.
- Hát most már én is annak tekintelek, kedveltelek még régen, de ez már megváltozott.
- Te nem szeretsz engem?
-Igen, nem szeretlek. Nem vetted észre hogy mennyire féltem tőled, és mennyire utállak?
A szemeiben düh látszódott és egyre jobban szorította Suzy nyakát.
- Enged el őt, ő semmit sem ártott neked.
- De igen, elvette a játékomat. Mindenkit gyűlölők, az összes embert és lényt aki ezen a világon él. Miért is ne lehetne ez a világ olyan amilyent én akarok, én uralnám a földet csak... veled, mi ketten. Nem lenne jó?
- Enged el őt.
- Miért? Miért vele törődsz még most is? Nem látod nekem mennyire fáj?
- Mert őt szeretem.
Láttam hogy elszakadt nála a cérna. A düh egyre jobban főlé magasodott. Az égbolt szikrákat hányt, a szél egyre jobban fújt. Minden sötétben volt.
- Te... szereted őt? Ohh már értem, akkor neki meg kell halnia.
Suzyt magasra emelte mintha csak egy pihét tartana a kezében. De akkor minden megváltozott, mert Suzy-ból két nagy szárny nőt ki. Nagyon meglepődtem ahogy a banya is. Ijedtében eltengette.
- TE... ez nem lehet.
- De igen. Ideje hazajönni Neferet.
- NEM... nem megyek sehová, soha többé nem megyek vissza. Nekem senki sem parancsol.
A banya vagyis Neferet, megindult felém és a kezében hirtelen kés jelent meg. Magasra felemelte.
- Te velem jössz, még a pokolba is.
Olyan gyorsan történt minden, hogy csak a szememet csuktam be. De mikor kinyitottam Suzyt pillantottam meg. Mikor felismertem a helyzetet nem akartam elhinni. Gyorsan átkaroltam, de akkor a kezemre vér tapadt.
Hirtelen felpattant és leszúrta Neferetet aki felkiáltott és eltűnt. Majd összeset és gyorsan elkaptam.
- S... Suzy nem halhatsz meg.
- S... sajnálom... hogy...nem mondtam el, de én... sze... szeretlek. Örökké veled leszek... itt bent.
A kezét a szívemre rakta és elmosolyogta magát. Majd nagy szél támadt fel és körülöttünk kék fények kezdtek el csillogni. Suzy megcsókolt majd a feje a vállamra csúszót.
Hangosan felkiáltottam, majd utoljára megnéztem és akkor a karjaimból eltűnt.
Néztem ahogy a lelke felszáll a magasba és rám mosolyog.
,,Ég veled szerelmem"
Két évvel később.
Végre szabadon élem az életem. Boldog vagyok amilyen boldog csak lehetek. De bárcsak újra találkoznék vele, akkor még boldogabb lehetnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése