Keresés ebben a blogban

2014. március 3., hétfő

5.rész Tudat alatti érzelmek part 2

Egyre feszültebb vagyok a jelenlétében, legszívesebben mindent kiadnék magamból és itt hagynám, de ehelyett eljöttem vele harapni valamit. Most pedig nagyon ciki helyzetben vagyok, valamiért a szavak belém fagytak. Nem merek megszólalni, csak hallgatom ahogy az életéről sóvárog nekem. Csak még jobban ideges és szomorú leszek ezektől a szavaktól.
- Nah, eleget beszéltem magamról, veled mi van? És az öcséddel, meg az ikrekkel mi a helyzet?
Felnéztem a tányéromból és egy könnycsepp hagyta el a szememet amitől meglepődött.
- Mi a baj? Valami rosszat mondtam?
- Apa... nem is, Woon, lehetek veled őszinte?
- Megijesztesz.
- Miért...miért nem kerestél fel minket tíz éven keresztül? Mit ártottunk neked? Nem velünk szakítottál hanem anyával. Miért nem jöttél el egyszer sem?
- Sajnálom, de nem tudtam. Most mennem kell.
Mikor felállt gyorsan felpattantam és megkerültem. Majd párlépésnyire megálltam előtte.
- Miért menekülsz el? Miért nem kérdezed meg, hogy hogyan éltünk eddig? Miért nem kérdezed meg, hogy anya HOGY VAN?

Szinte már visítottam, nem érdekelt hogy kik néznek engem, egyszerűen nem bírtam abbahagyni.
- Lányom...minket néznek.
- Nem ÉRDEKEL. Kérdezd meg... hogy van anyátok? Kérdezd meg.
- Figyelj...
- KÉRDEZD MEEG.
- Nyugodj már le, ha megkérdem lenyugszol?
- Talán.
- Rendben, hogy van anyátok és hogy vannak az ikrek, meg az öcséd? Most boldog vagy?
- Nem...mert ezeket öt évvel ezelőtt kellet volna megkérdezned. Öt éven át én nevelem az ikreket meg az öcsémet. Még suliba se tudtam menni, mert kellet a pénz. Az ikreket nem tudtam elküldeni általános iskolába. Érted...az általános iskolába. Azt legalább tudtad, hogy a fiad négy éve komában van?
- Mi?
- Igen...azóta egyszer sem ébredt fel, és nincs már többé pénzem, hogy fizessem a kórházat, mellette még ott vannak a lányok, és magamról nem is beszélek.
- Nem tudtam... akkor... anyád hol van, mit csinál?
- Mit? Hehe, tényleg szánalmas vagy. Ennyire látszik, hogy hogyan foglalkoztál velünk az elmúlt években. Anya mikor elmentél egy másik nővel, két évig utánad epekedett. Aztán próbált minket ellátni, de öt évvel ezelőtt megbetegedett....szerinted mi történt vele?
Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a gondolatát és mikor leeset neki, nagy szemekkel meredt rám amiben könnyek csillogtak.
- Az nem... lehet.
- De igen... anya MEGHALT. HOL VOLTÁL AKKOR? Hogy lehetsz ennyire szánalmas? Soha többé ne kerülj a szemem elé.
Nem érdekel, hogy miket mondott és az sem érdekelt, hogy hogyan sajnálja, mert ezeket nem most kellet volna sajnálnia. Megindultam, de akkor két kar ragadta meg a lábamat. Mikor lenéztem apát vettem észre aki térdelve tartott vissza.
- Sajnálom... annyira sajnálom. Kérlek bocsáss meg nekem, adok pénzt annyit amennyit kérsz... csak ne gyűlölj.
- Engedj el, nem kel nekem a szaros pénzed megleszek anélkül mint eddig.
Lehámoztam a kezét rólam és otthagytam a földön sírva. Nem néztem vissza mert féltem, hogy visszamennék és a karjaiba borulnék. Helyette sírva elkezdtem futni, olyan gyorsan futottam, hogy a szívem nem a fájdalomtól fájt hanem a futástól. Mikor megálltam levegőért kapkodtam. Bárcsak lenne valaki aki a karjaiba zárna. Mikor ezeket kimondtam hangosan is megindultam. Nem tudom hová tartok, a lábaim magától mentek. Mikor megérkeztem felnéztem az épületre és elindultam
Kai irodája előtt találtam magam. Nem kopogtam be csak benyitottam, Kai felnézet az iratok mögül és kèrdően nézett rám.
- Hát te? Nem tanultál kopogni?
Mikor felállt megindultam felé és szorosan átöleltem, fogalmam sincs hogy miért tettem, de most nem érdekelt.
- Hyn mi a ba...
- Shh csak maradjunk így egy kicsit.
Még jobban hozzábújtam és Kai nem kérdezett többet hanem átkarolt és magàhoz húzott.
- Rendben sírd ki magad.
Mikor kimondta ezeket a szavakat, a sebek felszakadtak és elsírtam magam.

Kai


Nem kérdeztem semmit csak szorosan öleltem. Fogalmam sincs, hogy mi a baja, de most nem ez a fontos. Boldog vagyok, hogy hozzám jött vigasztalásért.

****

Öntöttem egy pohár vízet és átnyújtottam neki.
- Nem fogom megkérdezni, hogy mi a bajod. Mert nem vagyok együttérző típus.
- Köszönöm.
-Mit is?
- Hogy engem ápolsz a helyet, hogy a munkáddal foglalkoznál.
-Hiszen én ilyen jó szívű vagyok.
- Hehe.
- Nah látod már mosolyogsz is.
Felnézett rám azokkal a csillogó szemeivel és csendben bámultuk egymást. Miért érzek a szívembe fájdalmat? A kezemet a szívemhez raktam, hogy tompítsa a fájdalmamat.
- Mit szólnál ha elmennénk valahová egyet kirándulni, hiszen kellenek közös képek ha véletlen kérnének a szüleim.
- Ez most egy kifogás ugye?
- Mi? Dehogy... ez az igazság.

- Értem, benne vagyok.

2 megjegyzés: